Óvodánk a Kőbányai Hírekben

Vidáné Neuspiller Judit: Norcika és Karcsika

Egyszer volt, hol nem volt,

egér farka hosszú volt.

Cirmos cica dorombolt,

mit mesélek, igaz volt.

Kőbányai óvodában,

GÉZENGÚZOK csapatában,

volt egy kislány, Norcika.

Zöld csoportos kislányka.

Ment egy reggel óvodába,

overálban, hócsizmában,

kesztyűjében, sáljában,

rózsaszínű sapkájában.

Mert bizony-e reggelen,

fehér hó hullt rengeteg.

Hó lepte a Gém utcát,

végig, merre a szem ellát.

Plüss kutyájával hóna alatt,

Ment oviba, szinte szaladt.

Pillanatot nem figyelt,

s jaj, kedvenc játéka odalett.

Eltűnt a hóban, el bizony,

hová lett, sajnos nem tudom.

Norcika ült csoportjában csendesen,

s nem volt bíz most egy szava sem.

Kérdezték az óvó nénik,

mert az okot ők sem értik:

- Mi a baj Norcika?

Szomorú vagy, s hallgatag.

Eltört a mécses, sírt Norcika:

- Elveszett a Karcsika!

Útközben elejtettem,

s nem találom azóta sem.

- Ki az a Karcsika?

- Az egy kis plüss kutya.

A nagymamámtól kaptam,

mikor még ici-pici voltam.

Az óvó néniknek ekkor

jó ötlete támadt,

Előhozták a gyerekeknek

a vastag téli ruhákat.

Közösen az óvó nénikkel elindultak,

kutató expedíciót indítottak.

Óvodában, s az utcában,

Kerestek, kutattak, mindahányan.

Eközben a plüsskutya, Karcsika,

az út mellett a nagy hóban,

felébredt, s így ugatott:

- Vau, vau, hol vagyok?

Meglátta a cirmos cica,

nagy bátran így hívogatta:

- Miau, miau, jó lenne veled játszani,

hóból ki sem látszani!

- Jól van, megyek, kiscica,

fussál, én meg elkaplak.

Elől futott a cica,

nyomában a plüss kutya.

Úgy szaladtak, hogy

észre sem vették,

véletlenül még egy

hóember kalapját is leverték.

- Halljátok-e gyerekek,

óvatosabban menjetek.

Kalapomat levertétek,

és még elnézést sem kértek?

- Bocsánatot kérünk – mondták,

s visszatették rá a piros kalapját.

A hóember szíve átmelegedett,

ahogy elnézte az ijedt állatgyermekeket.

- Nézzétek, a fa tövében egy szánkó,

üljetek rá, mert jó nagy a hó,

s repüljetek inkább le a dombról,

akkor nem kell elbúcsúznom a kalapomtól.

Repült is a szánkó a dombról le,

egyenesen bele egy gödörbe.

Sírt a kutya, meg a cica,

Átázott a plüss, s a bunda.

A gödörben ott aludt

hóvárában Janó, a hómanó,

felébredt, mikor rázúdult,

mint egy hó lavina, a kis szánkó.

Menekült a hó alól, hó, ha, hó!

Ijedten szólt Janó, a hómanó:

- Ejnye, Ti meg merre jártok,

más utat nem találtok?

- Segíts rajtunk hómanó,

ázunk, fázunk, a bundánk is csupa hó,

elment a kedvünk a játéktól,

a gödörből kijutni volna jó.

Így szólt ekkor Janó, a hómanó:

- Minden kincsem elvitte a hó.

Nem maradt már másom,

csak egy hómaró.

Hogy segíthetnék rajtatok?

Eszembe jutott valami, hátha….

Gyertek, üljetek csak fel rája,

s biztosan hazaértek vacsorára.

Elindult nagy robogással,

hókotrással, a hómaró.

Rajta ült a kutya, cica,

és Janó, a hómanó.

Meghallotta a robogást,

ugatást, nyávogást,

Petike, ki szintén

kiscsoportos óvodás.

- Hiszen én ezt a kutyát ismerem,

Karcsika az, ez nem lehet véletlen.

Téged keres az egész óvoda,

Apraja-nagyja, mindenki, aki jár oda.

Itt várjatok, el ne mozduljatok!

semmi rosszban ne sántikáljatok.

Mindjárt ide is hívom Norcikát,

Ki egész nap kereste kutyáját.

Közben sok idő eltelt, beesteledett,

Az óvodában a híre is elterjedt,

Meg lett az elveszett kiskutya,

Minden gyermek izgatottan szaladt oda.

Norcika is gyorsan szedte a lábát,

végre újra láthatja kedvenc kis kutyáját.

Nagyot nevetve csapta össze tenyerét,

mikor meglátta az elázott kedvencét.

- Karcsika, drága kiskutyám,

nagyon-nagyon hiányoztál!

Hová lettél, merre mentél,

Milyen ázott, sáros lettél!

S átölelte plüss kutyáját,

meglátta ekkor annak új barátját.

- Ni csak, egy árva kiscica.

Ki legyen a gazdája?

Minden gyermek jelentkezett:

- Én szeretnék, én lehetek?

A cica odabújt a kutya mellé,

nem találta másnál helyét.

Norcika őt is felemelte!

Soha többé el nem engedte.

- Vigyázok rátok ezután,

Kiskutyám, és kiscicám!

Egyszer volt, hol nem volt,

egér farka hosszú volt.

Cirmos cica dorombolt,

mit meséltem, igaz volt.